A kirakós darabkái helyükre kerülnek

Van az úgy, hogy nem látjuk a fától az erdőt, annyira belemerülünk a rutinba, hogy nem is tűnik fel semmi, ami körülvesz. Soha nem zárunk le se jót se rosszat, az egyetlen, amit hangzatosan fejezünk be, egy-egy párkapcsolat. Pedig sok mindennek van vége, sőt mindennek, és ugyanúgy kezdete is. Vége van egy hétnek, egy hónapnak, egy évnek, egy munkának, egy életszakasznak, egy életnek, egy rossz vagy jó időszaknak stb. Mindezt azonban nem ünnepeljük meg, nem gyászoljuk el, vagy ha úgy tetszik, nem adunk időt magunknak arra, hogy megtanuljunk együtt élni a veszteséggel, az új helyzettel, valakivel vagy valaki nélkül. Amint bekövetkezik a vágyott állapot, már lassan azt sem tudjuk élvezni, mert rohanunk és mindig valahol máshol, valahogy máshogy szeretnénk lenni. Amint elértük a célt, máris ott van a sorban a következő. Pedig ha hideg fejjel végiggondoljuk, olyan az életünk, mint egy véget nem érő kirakós, ahol a darabkák találkoznak, találnak és összeforrnak. A folyamatra időt kell szentelnünk. Ha megvan, a diadalmenet, diadalének is a mienk, vegyük hát el diadalittasan!

Amikor coachingról van szó, tudjuk, hogy egy kezdeti pontos célmeghatározás szinte magától görgeti a folyamatot. Van, amikor nem tiszta a cél, vagy egyáltalán nincs is konkrét cél, de lesz, mert valaminek irányába menni kell. Ha nincs cél, akkor út sincs, nincs elérés és diadal sincs. Ha mégis megvan a cél, már megy magától a folyamat, de a végén nincs kötelező diadalmenet, pedig szerintem kötelező lenne. A szakirodalommal nem is vitáznék ezen a kérdésen, csak megosztanám gondolataim és tapasztalataim így év végén és a következő kezdetén. 

Én szervezetten élem a napjaimat. Listákat gyártok a teendőimről és a listának soha nincs vége, vannak dolgok, amik menet közben felkerülnek, van, amit kihúzok, amikor befejeztem, az ismétlődő tennivalók ismét felkerülnek a listára és ez így megy míg a világ. Ha valamit sikerül megoldani, szövegkiemelővel színezem. Nem kötöm tennivalóimat határidőhöz, hanem prioritási sorrendet állítok fel. Ami fontos, elsőként végzem el, ami kevésbé, az marad későbbre. Nem baj az sem, ha valami hamarabb lesz meg, mint ahogy egy külső határidő szerint meg kellene lennie. Az öröm az a csík, amikor a szövegkiemelővel kihúzom az adott tennivalót, jobban mondva ez a csík hívja fel a figyelmem arra, hogy ne gépiesen húzogassam ki a listámról a dolgokat, hanem örüljek a megvalósításnak. Egyre színesebb lesz a lista.

Hosszú ideje ez a módszerem és arra jöttem rá, hogy egyazon kirakós darabjai a tennivalók. A lista minden eleme egy teljes kép irányába vezet, hangsúlyozom, teljes, nem tökéletes. Az életem kirakósának darabkáiról beszélek. Ezek néha jelentéktelen darabkák, néha fontosabbak, de a lényeg, hogy minőségüktől függetlenül fontosak és szükségesek, hiszen így lesz teljes a kép. Van olyan is a listámon, amiről eldöntöttem, hogy megvalósítom, de még folyamatban van, nem tudom kihúzni, ezért kisebb célokra bontottam és így gyakrabban kipipálhatom a nagy célhoz vezető kirakós darabkáit.

Amikor megszületett a döntés, hogy le szeretnénk fogyni, kockahasat szeretnénk, meg akarjuk tanulni egy bizonyos étel elkészítési módját, ki akarjuk alakítani a ruhatárunkat, egyedi ajándékot akarunk adni valakinek, meg akarjuk lepni a kedvesünket egy átlagos munkanap után, meg akarjuk könnyíteni a feleségünk dolgát a háztartásban, új dolgokat szeretnénk tanulni … rengeteg egyéb ötlet, terv, ami sokunkban megfogalmazódott és láttuk magunk előtt, hogyan lehet megvalósítani, kiterveltük, lépéseket tettünk a cél érdekében és meglett. Olyan ez, mintha apró darabokból állítanánk össze egy kirakóst. Mi mindent megtettünk, hogy a fentiek megvalósuljanak, a kép összeálljon, és a végén, egy mindegy milyen hosszú vagy rövid út után nyugtáztuk, hogy megvan, de elvétettük a „diadalmegállót” és megfeledkeztünk arról, hogy örüljünk a munkánk gyümölcsének, hiszen ezért volt az idő, energia vagy bármi más befektetés. Hiányzik a kirakósból ez a darabka, nem teljes a kép enélkül. Nem arra hívom fel a figyelmed, hogy minden mosogatást ünnepelj meg egy pohár borral, hanem ami a listádon fontos számodra és eléred, azt ünnepeld kötelező módon. Jól fogod érezni magad tőle és erőt ad a továbbiakra. 

Gondolj bele, amikor kirakós van előtted, vannak jelentéktelen darabkái, amelyek maguktól helyre kerülnek, és van a kép közepe, amiért igencsak meg kell dolgozni, hogy láthatóvá váljon a teljes kép. De a jelentéktelen darabok hiányában nincs kész a kirakós, tehát azok is fontosak, tökéletesen illeszkednek a képbe, találkoznak a darabkák, összeillenek és összeforrnak. Amikor épp tökéletesen kiraktuk a puzzle-t, készítünk egy fotót, és ilyen lazán átsiklottunk a diadal fölött. Pedig kínlódtunk vele, hát legalább egy kis ideig ünnepeljük a küzdelmet és végül a diadalt. Ne váljunk robotokká. Nem tudnánk úgy élni. Túl sivár lenne ahhoz képest, hogy milyen az emberi lélek. Mert az emberi lélek színes, tele van mélységekkel és magasságokkal, örömmel és fájdalommal, veszteséggel és nyereséggel. Ezért az életünk kirakósa is csak színes tud lenni, ne szürkítsük be a darabkáit. És ha már sikerült a kirakós darabjait megtalálni, egymás mellé rakni és összeforrasztani, vegyük a fáradtságot és nézzük meg, örüljünk a részleteknek és a végeredménynek, ami lehet, hogy nem tökéletes, de biztosan teljes.